Utazás
A legeslegelején kezdem: úgy volt, hogy csak Bátyám jön föl velünk a repülőtérre, aminek nem nagyon örültem persze, mert szeretem, ha ott van ’az egész Dáni utca’ az utolsó pillanatokban, de elfogadtam a lányok nem-velünk-jövős érveit. Meg is történt a szokásos elbúcsúzás otthon (amiben még ennyi után sem vagyok jó), de amikor ültünk be Attilával a kocsiba, Luca és Zsuzsi is bepattantak hátra... :-) Kitalálták, hogy meglepetésszerűen velünk jönnek majd – és sikerült nagyon jól titkolniuk. Jól esett.
Szegeden fölvettük Dórát, és egyúttal meg is ismerkedett a két család egymással. Talán a kis késésünk miatt, talán mert Udvardiék is hasonlóan érzelgősek, mint Czékmánék, az ottani búcsúzkodás (is) gyorsan és könnyen zajlott.
A reptéren még tudtunk egy jó órát -valószínűleg kb. november-december előtt utoljára- nyugodtan beszélgetni és Lucázni (ezek is jól estek), majd utunkra lettünk engedve.
Arra az útra, amely nekem már a 9., Dórának viszont csak az 1. repülése volt. Izgult persze, és szokásához híven alaposan utánaolvasott minden lehetséges (negatív) következménynek – amiből aztán természetesen nem lett semmi... :-) Sőt, kifejezetten élvezte a premiert; nem volt gond sem a le- és fölszállással, sem 11km magasan a -70C°-ban, sem a csomagokkal. Azóta már emlegette is, hogy mennyire várja a következőt...
A transzportunkkal Ayia Napáig azonban volt gond... Mint mindig, most is úgy volt megbeszélve, hogy a hotelem küld egy taxit értünk. Az eddigi 3 érkezésemkor ez 2-szer így is volt (ez nem rossz ciprusi arány), egyszer kellett csak az éjszaka közepén telefonálgatnom, de persze akkor sem aludtam a szabad ég alatt. Most sem, csak ez kicsit többe került... Azon nem lepődtem meg, hogy senki sem várt minket időben a megérkezésünkkor, de hogy bő fél órával azután sem találtunk egy Deák Csabára váró, magyarul beszélő emberen kívül senkit, az már kicsit rosszul esett... Nem volt mit tennünk, taxiba ültünk (automata váltós új Mercedes – ez itt átlagosnak számít) és saját zsebből fizettük az utunkat (65€) az előzetesen lefoglalt hotelünkig (30€/szoba/éj).
Hogy mi történt, az „Ciprus 2009” 1. Hihetetlen Története: legjobb tudomásunk szerint összesen 2, azaz kettő Budapest-Larnaka járattal érkező utasért küldtek embert a hoteljéből: az egyik Deák Csaba (és párja) volt, turista, célállomás: Paphos; a másik én voltam (és a párom), nem turista, Ayia Napa végállomással. DCs-ék hamarabb érkeztek a kijárathoz, mint mi, és -föltételezhetően izgalmuknak és a tapasztalatlanságuknak köszönhetően- elvitték a minket „Csaba - Grecian Bay” táblával váró taxit... (Hogy nem bizonyosodtak meg a részletekről, miszerint nem föltétlenül csak 1 Csaba érkezhetett a budapesti járattal - tehát a vezetéknévről; másrészről pedig, hogy melyik városban is van a hotel?!) Nekünk így csak a Deák Csabára váró magyarul beszélő fazon és autója maradt, akiről természetesen tudtuk, hogy nem a mi emberünk, hiszen ő a sziget másik végébe, Paphos-ba volt hivatott menni, és DEÁK Csabára várt. Mint utóbb ez is kiderült, DCs-éket elszállásolták a munkahelyemen, az ötcsillagos Grecian Bay-ben http://www.grecianbay.com/, a nekünk föntartott(!) szobában, majd annak rendje és módja szerint másnap kifizettették velük a szobát (a legolcsóbb 100€/fő/éj!), majd készséggel segítettek nekik az eredeti helyre, az Ayia Napától 180km-re lévő paphosi szállodába eljutni... Mit ne mondjak, nem jártak túl jól... De persze mi sem... :-( A taxiért nem kellett volna fizetnünk és aludhattunk volna legalább egy éjszakát a GB-ben is ingyen...
Szóval nem indult jól, de ezek után viszonylag sokáig kell várni a következő rosszra...
A hotelszobánk egy tágas, minden igényt kielégítő, tengerre néző apartman volt (ennyiért, itt, ilyenkor ez nagyon jó!) – kár, hogy nem azért jöttünk, hogy ezt kiélvezzük, hanem hogy minél hamarabb tovább álljunk... Volt ugyan -előzetesen, egy kollégám által- kinézve egy lakás a számunkra, de szerettünk volna minél több lehetőséget megnézni – mindezt természetesen úgy, hogy közben ketyegett az óra a hotelünkban napi 30€-val...
Lakás
A lakhelykeresést itt a következőképpen kell elképzelni: mindenfelé „FLATS/APARTMENTS TO RENT” (=lakások/apartmanok bérelhetők) plakátok vannak, rajtuk telefonszámokkal. Hogy hol, az nem sokat számít, föl kell hívni a számot és majd akkor kiderül, hogy merrefelé is van a hely és hogy mikor lehet megnézni. Általában gyorsan/azonnal – a lokáció pedig talán a legfontosabb (többnyire ez az alapja az árnak is). Ayia Napa bulizóváros (hogy milyen komoly, arra példa az ínyenceknek: épp a minap lépett föl Tiesto az egyik diszkóban...) egy nagy és sok kisebb bulizóterülettel – a nyugodt éjszakák érdekében ezeket kell elkerülni. Alig több, mint 24 óra alatt 7-8 lakást nézhettünk meg és végül egy olyan mellett döntöttünk, amit az ár-elhelyezkedés-kinézet szempontjából a legjobbnak találtunk. Ezt azóta sem bántuk meg, jó helyünk van. :-)
A végső kiválasztásnak is volt egy története (röviden: a tulaj megmutatott 3 lakást a tömbön belül, majd közölte, hogy 3 percünk van dönteni, mert ő most nagyon siet focizni), a megállapodás pedig nyugodtan lehet az idei 2. Hihetetlen Történet: döntöttünk, fizettünk (az utcán, a kocsija motorháztetőjére számolva a díjat...), viszlát. Telefonszám van, „majd” megyünk a következő havit fizetni, „tudjuk hol találjuk”, stb. Szerződés, vagy bármilyen papír természetesen semmi, a nevünket sem tudta... Az már csak hab volt a tortán, hogy amikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, Észtországra(?) asszociált, amire természetesen fölszisszentem, mire ő: „Ah, it’s the same!” (Ah, az ugyanaz!)...
Itteni otthonunk 1 ’nagy’ szobából és 1 fürdőszobából áll (olyan 35m2-re tippelném az egészet), előbbi konyha részén pulttal, szekrénnyel, hűtővel, grillezővel és vízforralóval; 2-2 ággyal és éjjeliszekrénnyel; 1 ’étkezőasztallal’ és hozzá 2 székkel; egy nagy tükörrel a falon, alatta 2 fiókkal és egy puffal; sok ablakkal (tehát van saját fényem és levegőm!), klímával, plusz terasszal (ahonnan –visszafordulva ugyan, de– lehet látni a tengert! :-)). Városi bulizajra nem tudunk panaszkodni, legfeljebb a szomszédok bohóckodnak néha. Ezen felül zajlik egy építkezés velünk szemben – ez fölébreszt minket párszor; mellette pedig nagy indiai delegáció, folyamatosan nyitott ajtóknál-ablakoknál éjszaka – miattuk meg párszor később alszunk el; de alapvetően, még egyszer kihangsúlyoznám: jó helyünk van.
Távolságok tőlünk biciklivel (amit soha, sehol nem lenne muszáj lezárni, mert itt nincs lopás - de mi -magyarokként- természetesen zárunk) => munkahelyem: bő 5 perc, Dóráé: szűk 10, tenger: 5, legolcsóbb bolt a városban: 3, mosoda: 2.
Az ár biztos mindenkit érdekel: 350€-ót fizetünk havonta mindennel együtt (víz, gáz, villany, a legfontosabb: klíma, stb.), ami helyi viszonylatban nem számít soknak. Át lehet persze számolni Ft-ra és szörnyűlködni, de ha kettőnk alapfizetéséhez viszonyítom, akkor ez annak kb. az 1/4-de. Mivel kaját mindketten kapunk a munkahelyünkön, a lakbéren fölül pedig más rendszeres kiadásunk már tényleg nincs, megmarad az alap(!)fizetésünk 3/4-de (másra). El kell ismerni, hogy az élet itt drága (1kg kenyér kb. 500Ft, 1,5liter tej kicsivel több, az 1kg-os műzlim 1500Ft körül volt átszámítva; egy valamirevaló péksüti vagy pizzaszelet nagyjából 2€, literes dobozos üdítők 1,25-től... – de még egyszer: a főételeket megkapjuk a munkahelyünkön), azonban még így is, a jelentősnek mondható borravalómat nem számítva is többet tudok majd megspórolni havonta, mint otthon tettem a mindennapos utazgatás és a nagy családi házban való egyedül élés mellett.
Munka
Egy egynapos óriástakarítás után koncentrálhattunk a következő feladatra: munkát találni Dórának. Elláttam ugyan mindenféle tanáccsal, de egyedül csinálta végig az egészet, effektíven nem segítettem neki.
A munkakeresést itt a következőképpen kell elképzelni: mindenfelé „STAFF WANTED” (=munkaerőt keresünk) plakátok vannak, rajtuk telefonszámokkal. Hogy hol, az nem mindig számít sokat, föl kell hívni a számot és majd akkor kiderül, hogy merrefelé is van a hely és mi is az konkrétan, aktuális-e még a dolog, milyen munkakörbe keresnek embert és mikor lehet velük találkozni? Ennél egy fokkal komolyabb, amikor „Mohamed megy a hegyhez” – és amit Dóra is csinált: nyomtatott magának sok-sok önéletrajzot, fogott egy Ayia Napa térképet (rajta mind a 117(!) helyi szállás-, ill. az Ő esetében: munkalehetőséggel) és a nyakába vette a várost. Bement szinte az összes valamirevaló hotelbe, megkérdezte, keresnek-e most recepcióst, és ha nemleges is volt a válasz, hagyott ott egy önéletrajzot telefonszámmal, hátha. Kb. 2 napnyi keresés után talált munkát... Visszahívták ugyanis -többek között- egy egészen jó helyről.
Azóta ott, a háromcsillagos Bella Napa Bay Hotel-ben http://www.bellanapa.com.cy/ dolgozik recepciósként és ajándékboltosként. Alapvetően a recepción van valakivel (egy helyivel) és végzi a recepciós feladatokat, de ha vevő/érdeklődő érkezik a közvetlenül mellettük lévő souvenir shop-ba, akkor ő megy be kiszolgálni. Utóbbi csak az ő felelőssége, ő nyit, zár és bánik a kasszával egyaránt. Úgy látom, hogy ha többnyire a recepción van és nem unatkoznak, jól érzi magát odabent. A legkevésbé a munkarendjét szereti, ugyanis mind a 6 munkanapján „szieszta szünettel” dolgozik: reggel 8:30-14-ig és 17-20ó-ig. Van tehát 3 szabad órája a nap közepén, de ezt a nagy meleg miatt (júniustól minimum 33 fok van nappal, de általában 35, nem ritkán 37... http://weather.yahoo.com/Famagusta-Cyprus/CYXX0001/forecast.html?unit=c, eső eddig egyszer esett – ha jól emlékszem, a 2. hetünkön, kb. 20 percig...) nem tudja hasznosan eltölteni – mégha kapott is a munkahelyétől egy biciklit a hazajárást/közlekedését segítendő. Ezen a kora délutáni szüneten az sem segít túl sokat (alapvetően viszont rengeteget)... Meg tudom érteni, mert én sem szeretnék így dolgozni; de mivel ez már csak így van, ebből kellene valahogy jobban kijönnie. A fizetése jó (rögtön ugyanannyit ígértek neki, mint amennyit én kapok!), evvel szemben a szokásos ciprusi fő-negatívumok ugyanúgy megtalálhatóak az ő munkahelyén is, mint bárhol máshol: alaposan megdolgoztatnak minket; „a helyiek gyakran hülyék”, mégis ők nézik le néha a külföldi munkaerőt; nem változatos az étel, amit adnak; stb...
Igen, ez ilyen. Ezt kell elviselni, ha itt van az ember.
A sajátomról:
miután jól kiröhögte magát mindenki a taxis kalandunkon (mentségükre szóljon, hogy végül adtak 30€-ót kárpótlásul), kaptam 3 nap haladékot a munkába állásig, ami azidőtájt (lakáskeresés, takarítás, beköltözés...) aranyat ért. Amikor az 1. napom előtt beugrottam megnézni, hogy hányra kell jönnöm másnap, a nevem mellett láttam egy „R” betűt. Kiderült, hogy a recepción számolnak velem! Ez egyrészt óriási öröm volt, hiszen ismét léptem egy nagyot a ’szakmai ranglétrán’, másrészt viszont úgy sejtettem, idén akkor nem lesz gondtalanság és borravalóhegyek a pulton kívül...
Azóta azért történt egy s más: az első hetekben valóban szinte csak a recepción voltam, de azután előbb kirúgták az éjszakai kollégát, majd jött egy régi-új ember, aki tavaly is ugyanekkor érkezett – és egyrészt velem és egy másik kollégával pótolják az éjszakaist, másrészt -mivel a portásoknak is egyre több lett a tennivalójuk- visszakerültem a ’helyemre’. Nem hinném, hogy bármi kívánnivalót hagyott volna a munkám maga után (az azóta fölvett új ember(ek)nél pl. jobb vagyok nyelvileg és nem ritkán én segítem ki őket), csak olyan ciprusosan lett megoldva ez az egész... Na és persze londínernek vettek vissza idénre, nem szólhatok egy szót sem. Mostanában hetente 3-4-szer vagyok londíner, legfeljebb egyszer recepciós, kétszer pedig éjszakai recepciós. Mondanom sem kell, ez utóbbit szeretem a legkevésbé (finoman fogalmaztam... néha egyenesen útálom! Szegeden is ez volt az egyik legnagyobb problémám a munkámmal... egyelőre azonban tűröm és nem reklamálok) – igyekszem ennek is megtalálni az előnyeit.
Mindent összevetve, mint általában: nem tudok panaszkodni. A visszailleszkedés problémamentes volt (rögtön az első napon mondogatták a kollégák bizonyos szituációkban: "Tudod, hogy kell...", "Tudod, hol van..."), és így, hogy 3 különböző poszton is szereplek, tényleg mindent megtanulok a szakmából és ez nagyon tetszik. Elég volt az a pár hét a recepción, hogy átlássam a hotel rendszerének működését és hogy bármikor nyugodtan betehessenek, mert (mostmár) meg tudom oldani (ezt is). Éjszaka ráadásul lassabban történnek a dolgok a pult mögött, nyugodtabban föl tudom dolgozni az új információkat és elraktározni a tapasztalatokat. Az egyetlen bajom, hogy a portás munka mindezek után már kicsit unalmas, mindent és mindenkit ismerek (a rendszer, a személyzet szinte semmit sem változott, ráadásul a vendégek is szinte ugyanazok, mint 2 vagy 3 éve ugyanekkor...), semmilyen kihívás nincs benne, ráadásul néha megalázónak is érzem. Ez utóbbit ugyanakkor tökéletesen (és meglehetősen gyorsan...) kompenzálják avval a kedves vendégek, hogy szépen megtömik a zsebemet... :-) Talán-talán lehet némi visszaesést érzékelni összességében, de akik eddig is ötcsillagos hotelekbe jártak és ötcsillagos borravalót adtak, azok ezt a recesszió után is megengedhetik maguknak. A városon sem látszik, hogy baj(ban) lenne – szerintem ugyanakkora a pörgés, mint a korábbi években volt, talán-talán egy kicsivel kisebb. (Egy svájci vendéget kivéve -aki már negyedjére volt Cipruson...- még senkit sem hallottam panaszkodni a „világgazdasági válságról”, de őt, amikor előadta szívszorító történetét otthoni síparadicsomaik legutóbbi téli „10%-os” visszaeséséről, egész egyszerűen kiröhögtem.)
Az életemről / Az életünkről
Ezt is a legelején kezdem: a legtöbben tudjátok, hogy amennyire bizakodó voltam, annyira sajnáltam is jönni, mert nagyon jól éreztem magam (újra) otthon. Miattatok, elsősorban. És ez nem túlzás – itt ’haverom’ rengeteg van, de barátom legfeljebb csak egy pár (ennek egyik okaként muszáj -ismét- megemlítenem a nyelvek miatti nagy(obb) távolságot; a hotelben pl. idén egyedül vagyok magyar), a CSALÁDról nem is beszélve; na és mert az az OTTHONom, és itt hiába a tenger és egy sokkal nyugodtabb és gazdagabb élet, a HAZA szürkesége pótolhatatlan... :-) Azonban úgy gondoltam, remekül össze lehet kötni a kellemest a hasznossal, azaz elmenni avval az emberrel, aki az egyik legnagyobb szerepet játszotta az otthoni jólétemben, arra a helyre, ahol életem talán 2 legmeghatározóbb évét töltöttem. (Zárójeles megjegyzés, de ezt is fontosnak tartom még egyszer tisztába tenni: ha többet kerestem volna a Dómban, nem akartam volna jönni.) Különösen úgy, hogy Dóra is kacérkodott már hasonló gondolatokkal.
Mindig arra panaszkodtam Neki otthon, hogy szerintem nem vagyunk eleget együtt, ill. hogy „rossz helyen vagyunk” (ez alatt legfőképp az ország borússágát és a ’megbecsületlenségünket’ értettem) – és úgy gondoltam, itt megoldódik mindkettő.
Nos, örömmel írhatom, hogy részben igazam lett.
Sejtettem, hogy minél többet vagyunk együtt, annál jobban vagyunk meg egymással – és ez be is bizonyosodott az elmúlt hetekben. Voltak otthon hullámvölgyeink, és talán az egyik legnagyobból repültünk ki (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), és ezek itt sem szűntek meg teljes mértékben; de ha együtt élünk, és jól, szeretetben szeretnénk együtt élni, elengedhetetlen, hogy megbeszéljük a problémáinkat (mégpedig minél hamarabb). Mindent meg lehet beszélni, ráadásul az a jó egy jól működő kapcsolatban, hogy mégcsak nem is kell egyetérteni a másikkal... :-) És ha megvan a megfelelő kommunikáció, a lényeg rendben van.
Én úgy gondolkoztam és gondolkozok, hogy ha van, akit nap mint nap szerethetek és ő is viszont szeret, szinte mindegy, hogy ezen fölül milyen életem van. Úgy értem, dolgozhatok heti 6 napot, lehetek sokszor fáradt vagy netalán éhes a rossz étel miatt, felbosszanthat sok hülye, juthat kevés időnk ’szórakozásra’, sőt: lehet gyakran honvágyam is – ha egy igazi TÁRS mellett fekszek le és kelek föl, mindez eltörpíti előbbieket.
És itt gyakran élünk így. Megérkezésünket követően az elején, közös szabadnapjainkon, kipihentebb pillanatainkban, sőt, még egy munkával töltött nap után is este összebújva, csodásan érezzük magunkat – és az ilyen pillanatok óriási elégtételek és megnyugtatnak, hogy lehetne akár minden is a legeslegnagyobb rendben.
A fönti „részben”-nek viszont az az oka, hogy egészségügyileg sajnos egyikőnk sincs a topon... (És ezt valószínűleg szintén az ittlét okozta, okozza.) Dórának is megvan a maga baja (mint az én esetemben a derekam) – és néha a tünetei komolyak. Nemrég azt mondta, hogy „több szenvedést okoz neki az ittlét, mint örömet”... Nehezen bírja a heti 6-szori munkát (különösen ilyen munkarenddel), a néhai -vélt vagy valós- lenézéseket a helyiektől és a meleget is. Sajnos nem tudja huzamosabb ideig jól érezni magát – de fontos hangsúlyoznom, hogy mindezek ellenére gyönyörűen teszi a dolgát, le a kalappal előtte. Panaszkodása ugyanakkor már az 1. munkahetén elkezdődött (és azóta többször hallottam már tőle, hogy ő ezt biztosan nem bírja ki a szezon végéig), és jóllehet nekem sokáig úgy tűnt, hogy előbb-utóbb hozzá fog szokni ehhez az élethez, gyakran nagy mélységekben van. Az eddigi beszélgetéseink alapján: "addig marad, ameddig bírja"... Én lennék a legszomorúbb, ha nem együtt mennénk haza, de természetesen többször hangsúlyoztam már Neki, hogy ha kell, akkor gondokodás nélkül álljon le az „ameddig” előtt. Az egészség mindennél fontosabb.
Összefoglalva: úgy gondolja, hogy ha heti 2 szabadnapja lenne, minden tökéletes lenne. És valószínűleg igaza van – mert a fizikális problémáinkon kívül tényleg nem látok nagyobb akadályát a szinte tökéletes együttélésünknek.
A sajátomról:
Testileg sajnos én is rosszul állok. :-( Május utolsó hetén tönkrement a derekam és azóta sem jött rendbe... Pontosabban: azóta is szenvedek vele és egyetlen napom sem telt el normálisan. A probléma alapja a szokásos, és szokás szerint a (bal) lábamban érzem a nyilallást/szúrást/bizsergést/mindent..., de annak köszönhetően, hogy már több, mint 5 hete nem múlnak a panaszaim, valamint hogy konkrétan a derekam környékén is igen komolyak a fájdalmaim, néha én is elszontyolodok... Sosem fájt még ennyire, és ami talán még fontosabb: sosem fájt még ilyen sokáig ennyire.
A bajt valószínűleg az okozta, ami már sokszor: nem sportoltam az első hetekben, azt pedig nekem mindig muszáj. A bekövetkezte után próbáltam a szokásos helyrehozós-utat járni, de sajnos nem a szokásos sebességgel javulnak a dolgok.
Jártam fizioterapeutánál, majd hála az égnek rögtön utána találtam egy csontkovácsot is, aki ’helyretett’, kaptam gyógyszereket és érzésem szerint ilyen munkatempó mellett is tudok olykor-olykor eleget pihenni – mégis csak nagyon lassan gyógyulok(?). A legrémisztőbb, hogy el is ferdültem = aszimetrikus a felsőtestem, és kicsit sántítok is... :-( Korábban sem esett mindig jól a sok álldogálás és valószínűleg nem tett jót a bőröndhurcolászás (de a 2 év alatt megerősödtem ilyen téren és kifejezetten jól bírtam) – most ezek minden nap fájdalommal járnak.
Egyelőre még bírom, de nem tudom, meddig tudom/akarom még bírni, ha nem lesz nagyobb változás...
Hétről hétre történik valami az ügyben: próbálom a legmegfelelőbb gyógymódot megtalálni, egyre több orvos véleményét hallottam, már voltam MRI-n is. (A 3. Hihetetlen Történet címe: Ciprus és az egészségügy. Az eddigi összes helyen, ahol jártam, nem töltöttem 15(!) percnél többet várakozással... A mágneses vizsgálatra 2(!) nap után kaptam időpontot. A kórházak/rendelők szinte üresek, és természetesen modernek és tiszták. Azt meg talán fölösleges is említenem, hogy magától értetődő, ha angolul kell a beteggel konzultálni.)
A pontos diagnózis egyébként porckorongsérv – ami általában konzervatív úton (pl. speciális tornagyakorlatokkal) is helyrehozható, ahogy az elmúlt sok-sok évben is küzdöttem ellene, de ha nem múlnak a fájdalmak, meg kell műteni...
Ha minimális mértékben is, de úgy érzem, tapasztalok javulást (sokat úszok és amikor tudok tornázok) – úgyhogy egyelőre nem akarok (nagyobb) kétségbe esni, hanem inkább próbálok úgy gondolkozni, hogy csak idő kérdése, hogy rendbejöjjek...
Fönti igen komoly problémák ellenére azonban vannak pillanatok, amikor JÓL érzem magam. Tudom, hogy ez igen kevés, és hogy talán ’csak’ az optimizmusom az oka – de lehet a másik oldalról is nézni: egy alapvető, szinte minden pillanatra kiható egészségügyi probléma és a teljesen bizonytalan jövő ellenére is tudom néha élvezni a pillanatokat/az életet – és ezek akkor nagyon jól esnek... (És egyben el is szomorít: hogy mennyire könnyen lehetne mindig minden ilyen jó...)
* Amikor Dórával minden OK (és szerencsére többnyire jól megvagyunk), az sokat segít mindenben. Nyugalmat ad, és én ezt szeretem talán a legjobban.
* Mindig számíthatok a tengerre, legyen szó úszásról, sétáról, napozás közbeni hallgatásról vagy csak a bámulásáról.
* Van néhány magyar nyelvű könyvem is – ezek mindig kikapcsolnak és igyekszek minél többet tanulni belőlük.
* Kevés barátom közül a legfontosabb a bolgár Vassilis, akivel még 2007-ben barátkoztunk össze. Idén magasan ő segített a legeslegtöbbet nekem/nekünk minden téren. Ő a szálloda ezermestere, így sok dolgot megjavított/kicserélt már a lakásunkban; ő volt az, aki a keresésben is közbenjárt; és bármikor kölcsönkérhetem a motorját is, ha szükségem van rá (pl. a másik városban lévő dokikhoz járni). Mindig mondja, hogy most csak visszaadja, amit anno tőlem kapott – mégha ez így is van, akkor is nemes.
* A munkámmal nincs problémám (nekem sose volt nagy bajom a heti 6 munkanappal), a borravalómmal meglehetősen jól keresek, és hát ez utóbbi az egyik legfontosabb ok, amiért itt vagyok.
* Rutinomnak és a saját lakásnak hála sokkal jobbakat eszek, mint korábban (ettől függetlenül az értem aggódó „Csabikám, nagyon sovány vagy! Már megint fogytál?!” Baráti Kört nem tudom teljes mértékben megnyugtatni, a súlyom ui. lassan az általános iskolás koromat idézi – de ezt legfőképp a betegeskedésemnek tudom be, az mindenre kihat), nincs szó éhezésről.
* Van nekem is egy biciklim (Vassilis szerezte természetesen...), ami amennyire csúnya, annyira hasznos.
* És egyáltalán: nem olyan rossz ez itt ideiglenes életnek szerintem, sőt...
Csak egészség legyen...
Életem/életünk tehát alapvetően munkával telik. A szabadnapjainkat igyekszünk összehangolni – a legutóbbin pl. autókölcsönzéses sziget-fölfedező kirándulást tartottunk (kormány a jobb oldalon, közlekedés a balon...), amiből az eddigi egyik legszebb itteni napunk kerekedett ki. Ha nincs ilyen 'nagy esemény', akkor kialusszuk magunkat, strandolunk, jókat eszünk, megnézünk egy-egy filmet a laptopomon vagy kimozdulunk este. Én a munkán kívül elsősorban rehabilitálódok, Dóra pihen. A heti hatszori munkával nem izgalmas ugyan nagyon az életünk, de én elégedett vagyok vele. (Tökéletesen elégedett lennék vele, ha mindketten jó egészségnek örvendenénk.) A célnak ugyanis megfelel: pénzt és tapasztalatokat gyűjtünk, kiderül, hogy tudunk-e hosszabb távon a másikkal élni és mindezt nem a szenvedő Magyarországon, hanem a Mediterrán tenger partján... Ráadásul az idő is gyorsan telik: a tervezett „Ciprus 2009” kb. egyharmada már el is telt. :-) Nem írtam alá semmiféle szerződést (mivel -természetesen- nem is toltak elém semmit...); úgy gondolom, a szezon végéig, azaz nagyjából novemberig fogok maradni.
Ismételném önmagam: „nem olyan rossz ez itt ideiglenes életnek...”
Közérdekű információkkal zárnám soraimat:
* Képeket azért nem tudok prezentálni, mert sajnos a fényképezőgépem tönkrement és azóta még csak bekapcsolni sem lehet. (A telefonról számítógépre való áttöltés pedig megfelelő program híján nem működik.) Sok pénzem elment orvosokra, de azt hiszem, hamarosan veszek egy újat és elkezdem nyomkodni.
* Aki még nem tudja, a telefonszámom: +35796537194. (Az otthoni nem él.) Néhány esetben előfordult, hogy küldtem valakinek sms-t (0,02€, tahát nincs 6Ft darabja, muhaha!) és az nem tudott „válasz”-szal reagálni rá. Ha esetleg ez mással is előfordulna, akkor az eddigi tapasztalatok szerint: „új üzenet”-tel kell operálni, bepötyögve a számomat.
* Mivel büszke vagyok rá, hogy mostmár van címem is, azt is leírom: Tefkrou Anthia 57, BLOCK „B”/12, 5340 Ayia Napa, Cyprus. Ide is várjuk a különböző jókívánságokat, leveleket, csomagokat és ajándékokat! :-) Bárki bármit küld, magyar kaját mindenképpen legyen szíves mellékelni! Egy rúd szalámi vagy egy kis marhapöci bárhol elfér...
* Neten (MSN, Skype) sajnos alig vagyok elérhető, többnyire ugyanis csak az éjszakai műszakokkor használom a gépemet. Persze ha nagyon akarja valaki, megbeszélhetünk egy időpontot. Írni viszont lehet bátran, mert nagyon örülök ám neki – és igyekszem meg is válaszolni (eddig evvel a levéllel szenvedtem, ezek után több időm marad a személyesekre).
Várom a reakciókat az esetleges kérdésekkel, valamint a hasonló beszámolókat mindenkitől! :-)
Vigyázzatok magatokra (én mostmár vigyázok és hamarosan felépülök)!
Üdv.:
Csaba
És a végére még egy "Hihetetlen Történet": egyik -napi szokásos- úszásom után jöttem ki a vízből, és kivel futottam össze a parton...? Dés Lászlóval! :-) Fokozza a poént, hogy alig pár hónapja még a Dóm Hotelben csekkoltam be... Mindketten nagyot néztünk. :-))) Kicsi a világ.
