Ciprus 2009 / Július-augusztus-szeptember

...július végétől–augusztus elejétől (színesbőrű) bulizó fiatalokkal kezdett megtelni a munkahelyem, akik minden egyes napon egészen hajnalig folyamatos mozgásban voltak... Az egyik szemünket nem ártott rajtuk tartanunk, így az írásra leginkább használt éjszakai műszakjaimban (még mindig heti 2) nem voltak megfelelőek a körülmények. Így inkább a rövidebb, személyre szóló levelekre fektettem a hangsúlyt – aminek majdnem mindenki láthatta is az eredményét.
Mostanság ilyen probléma már nincs: a hotel alszik éjszakánként (mások benne az emberek), így csönd van, és én is nagyon ráérek.

Itt mindig szeptember az év legszebb időszaka – szinte minden szempontból. Ha 3 hónapja azt írtam májusról és júniusról, hogy „a vendégek is szinte ugyanazok, mint 2 vagy 3 éve ugyanekkor...”, akkor ezidőtájt meg egész egyszerűen úgy érezzük mi, személyzet magunkat, mintha az ittlakók a távoli rokonaink lennének ... Ezek a többségében nyugdíjas házaspárok 5-10-15-20-25... éve járnak rendszeresen –évente legalább egyszer, de nem ritkán többször is– hozzánk. Csupa mosoly mindegyikük (jóllehet némelyiküknek –korukból fakadóan– már a járás is nehezére esik...); a taxiból való kiszállás után (mert nem utaznak ám, mint a többség, busszal...) ők fejezik ki elsőként a viszontlátás okozta örömüket (többször előfordult, hogy én nem emlékeztem azonnal rájuk, ők viszont rám igen); a recepción –ahol a régebb óta itt dolgozókat név szerint ismerik– elég egy aláírás a becsekkoláshoz; majd rögtön előkerülnek (elsősorban természetesen a svájciak csomagjából) az ajándékba hozott csokik/édességek J; az általában 5€-ós borravalómhoz sem kell különösebben produkálnom magamat; és ezek után bármelyik későbbi találkozáskor lehet tőlük néhány jó szóra számítani.

Mindannyiónkat megkímélendő nem mennék bele e túlnyomórészt német, svájci, osztrák, brit és francia, valamint egy magyar nyugdíjas között meglévő életszínvonal-béli különbség elemzésébe... Mert félelmetes és elszomorító.

A vendégkört tekintve mostmár tehát nyugalom van; egyébként viszont hajtás is, jó ideje. Említettem legutóbb, hogy nem láttam a „világgazdasági válság” nyomait – nos, ez valóban így is volt a nyár elején, júliusban azonban a megszokottnál jóval kihaltabb volt a hotel és a város is... Gyakran csodálkoztam el a tengerparton a jelentős számú üres napágy láttán. Ez volt a mélypont, augusztustól szépen lassan egyre forgalmasabb lett minden, a hónap végére –idén akkor először– teltházak is voltak, szeptember pedig nem tudta meghazudtolni önmagát: a föntebb említett (megrendíthetetlen anyagi helyzetű) turistáink szinte folyamatos teljes kihasználtságot eredményeztek. Nem tudom ezt a hónapot kellőképpen dícsérni, Cipruson tényleg ez a csúcs, elsősorban az időjárásnak köszönhetően: kánikula már nincs, de bárhonnan is érkezik ide az ember, még mindig jócskán fel tud melegedni és így töltődni is. A „csúcs” a személyzetnek ugyanakkor nemcsak örömöt, de a vendégek számával arányos erőfeszítést (és adott esetben problémát) is jelent. Ezen azonban már túlvagyunk, a jelenlegi kb. 80-90%-os foglaltságot (kicsit fáradtan ugyan, de) megerősödve és rutinosan tudjuk kezelni, bennünk a gondolattal, miszerint ezek a számok továbbra is csak csökkenni fognak... J

Kb. október 2/3-áig tart a „szezon” (addig van csodálatos idő), majd néhány hét alatt többtízezres üdülőhelyből csendes halászfaluvá változik Ayia Napa. Akkor fogunk majd mi is hazautazni, legkésőbb Mindenszentekig. A pontos dátumot még nem tudom (attól függ, miként tudunk majd megegyezni a szállodánkkal az utolsó napot illetően) – ez majd csak a repülőjegy vásárláskor derül ki.

Jóllehet szinte egész itt-tartózkodásunk alatt azt a napot várjuk, kicsit azért sajnálni is fogom, hogy elmegyünk innen – hiszen „nem (volt) olyan rossz ez itt ideiglenes életnek”... J
Megpróbálkozok egy összefoglalással „Ciprus 2009”-ről, e kettősség szellemében, érvekkel pro és kontra.


Munka (hiszen ezért jöttünk: dolgozni és pénzt keresni)

A legfontosabb –ugye– evvel kapcsolatban, hogy heti 6 napot dolgozunk a szokásos 5 helyett. Hozzá lehet persze ehhez is szokni: nekem –a 2 így eltöltött szezonomnak köszönhetően– viszonylag gyorsan ment (noha bele is rokkantam az elején...), Dórának kicsit többe került (kb. 2-3 hónapba, mint anno számomra az 1. évemben) – de mindketten fölvettük a ritmust. Evvel tehát nem is lenne baj, csakhogy a nehezet még tovább nehezíti, hogy az én esetemben ez meg van spékelve 2 éjszakai műszakkal, Dóráéban pedig a ’splittel’ („szieszta szünet”-tel). Szerintem semmi bajunk nem lenne és vígan bírnánk a hatszori melót, amennyiben normális időbeosztásunk lenne. Sajnos nincs, így nehezebben megy.
Konkrét példák: nekem hetente minimum egyszer (de van, hogy kétszer is) vissza kell jönnöm délután 2:30-ra a 7:05-kor véget érő éjszakámról, Dóra pedig –egyszer számolgatta– annyit biciklizik, hogy a letekert km-ekkel hazajutna Ciprusról... J
Mindez nem panaszkodás (fiatalok vagyunk, (ki)bírjuk), csupán tények. Az én augusztusom az e tekintetből legfontosabb, tehát a borravaló szempontjából bombasztikusra, a szeptemberem nagyon jóra sikeredett – egy szavam sem lehet; Dóra hónapjai pedig, ha nehezebben is, de mindenképpen változatosan telnek, valamint gyorsan (ez mindkettőnknél igaz). Így, a végéhez közeledve, már jelezték is felé: jövőre is szívesen látnák (ezt azért nem mindenkinek mondják ám); nem mellékesen pedig a hotelje megújult honlapjára az Ő ’modellkedésével’ készült fényképek is kerültek föl... J
A szezonális munka ilyen: az ember egy szakaszban nagyon keményen nyomja, ellenben lesz majd egy olyan –nem is rövid– rész, amikor meg teljes nyugalomban pihenhet. A nem szezonális munkák esetében az ember nem gebed bele (ennyire) a hétköznapokba, viszont a szabadsága sem olyan hosszú, mint a miénk. Mi most a nagyon kemény szakaszunk végén járunk – aminek teljesítése ugyanakkor nagyon nagy örömmel fog járni, és a pihenés is édes lesz OTTHON. J
Apropó, pihenés: szokásommal ellentétben –barátnőnek hála– már itt elkezdem majd a regenerálódást. Teljes egyetértésben úgy döntöttünk, hogy a munkánk befejeztével eltöltünk még pár napot itt olyan szabadidős foglalkozásokkal, amikre a szezon közepette nem volt időnk ill. energiánk. Remélhetőleg minél többet ki tudunk majd használni a pozíciónk adta lehetőségből: a kirándulások többségére –recepción dolgozókként– ingyen is eljuthatunk majd (evvel mintegy reklámot csinálva annak).


Egészség (közvetlenül a munka rész után – hiszen avval szoros összefüggésben van)

Már jó ideje rendben vagyok. A legfontosabb efelé vezető momentum az volt, hogy kidobtam az ágymatracom, amin aludtam, és lecseréltem egy –nincs rá jobb szó– deszkalapra. Erre ’ágyaztam meg’, próbálván minél inkább elviselhetővé tenni a keménységét. Nem mondom, hogy ez teljesen sikerült (azóta sem sikerült teljesen megszoknom...), mindenesetre rendkívül hasznos a módi. Ez volt az alapja ugyanis a nem kis mélységből való –sokadszori...– visszaküzdésemnek. A továbbiak a szokásos módon történtek: mozgással és mozgással. Sajnos el kell ismernem, hogy az ’idő’ is, mint tényező, nagyon fontos szerepet játszott a javulásomban, de azért bizonyosan nem került volna a derekam elfogadható állapotba, ha csak semmittevés-szerűen pihenek. Az úszás, igen, valószínűleg szintén segít (bár véleményem szerint ez elsősorban lelkileg: a part, a napfény, a meleg, maguk az üdülőparadicsommal járó érzések és a tény, hogy a TENGERben lubickol az ember), de számomra sokkal fontosabb a kocogás/futás és az azt követő (elsősorban nyújtó–) gyakorlatok. Sokat jelentett otthon a jóga és azóta is nagyon, egyre jobban hiányzik. Nagy szükségem lesz majd rá, de minden bizonnyal más segítségekre is, ugyanis mindent összevetve egyet azért most is léptem lefelé a lejtőn: jóllehet fájdalmaim már nincsenek, nem sántítok és oldalról nézve nem is vagyok (az átlagosnál jobban) görbe, szemből a tükörbe (tétován – bocsánat, ezt nem hagyhattam ki J) tekintve meglehetősen elszomorító a látvány... L Ezt ki kell majd egyenesít(t)e(t)nem.
A doktorokhoz járásom is ezen a szinten ért véget: az egyik –látván „S”-alakú felsőtestem– műtéttel fenyegetőzött, a másik közölte, hogy ő már nem tud többet tenni... Utóbbi evvel egyidejűleg ajánlott is egy híres fővárosi csontkovácsot (valami egyiptomi mágus, hehe) – utolsó pihenős hetünkön tervezem annak a meglátogatását is.
Május után tehát még egyszer nem követtem el a tunyulós hibát: rendszeresen futok, tornázok és úszok. Utóbbit illetően nemrég estem túl kétéves ciprusi tartózkodásom leghosszabb tengermentes periódusán: egy biciklibaleset miatt (semmi komoly, csak majdnem átment rajtam 2 autó... végül csak a könyököm lett tropa – és a sebet nem érhette víz) 3 hétig nem strandoltam. Szegény én...
Egyéb egészségügyi problémám nincs. Ja, még egyszer volt halál közeli élményem (valószínűleg kimerültség okán): 60 fokos lázzal és szétrobbanni akaró testtel; de evvel egyidejűleg reszkettem is, annyira fáztam; fájt a fejem és minden porcikám; agyilag is megzakkantam picit... – de másnap reggelre kutya bajom sem volt. Dóra meggyógyított. J
És ha már Ő: a helyzete hasonló, mint korábban volt. Fáradt, kimerült, amit nem is csodálok; azt azonban igen, ahogy reggelente kipattan az ágyból, összeszedi magát és dolgozni indul. Néha elhatalmasodik rajta a nyűg, de eddig mindet átvészelte (/átvészeltük...). Nagyon ráférne már a pihenés – de már csak hetek kérdése. J Ugyanabban hiszek, amiben a saját esetemben is: majd szépen mindene rendbejön, kipiheni magát. És akkor Ciprusra úgy is fog visszatekinteni, mint az életszakaszra, ami fizikálisan (is) erősebbé tette.


Mi (ahogy én tekintek „Ciprus 2009”-re)

Apróbb módosításokkal idéznék egy néhány héttel ezelőtt (egy Dórát és engem is ismerő embernek) írt levelemből, mert úgy érzem, ennél jobban aligha tudnám megfogalmazni a lényeget:
„A legfontosabbat, úgy gondolom, elértem (/elértük) „Ciprus 2009”-cel: kiderült, hogy tökéletesen is tudunk együtt élni. Én ugyanis idén nem pénzben, karrierben meg ehhez hasonlókban gondolkodok, hanem ’Dórában’. J És –egyelőre legalábbis úgy tűnik...– bejön. Sokan közületek már tapasztalhattátok, mennyire tudok szeretni; néhányan láthattátok már azt is, mennyire szeretnék szeretni; és valószínűleg még kevesebben ugyan, de tudjátok, hogy mennyire szeretném, hogy szeressenek. Nos, örömmel írhatom, hogy ezeket mind megkapom Tőle – így aztán (egyelőre legalábbis úgy tűnik...J) sikeres ez a ciprusi év (is). J És ez az egész megadja nekem az egyik legfontosabb érzést, amire a nyugodt, sikeres és minél boldogabb élethez szükségem van.”
Szóval így állok (/állunk). Nem mondom, hogy mindig tökéletes volt minden a kapcsolatunkban(...), de összességében –újfent– rengeteget fejlődött. És én a magam részéről (de talán Dóra is így van evvel) rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, okosabbnak érzem magam, rutinosabbnak, magabiztosabbnak, erősebbnek, érzékenyebbnek (iránta) és érzéketlenebbnek (a jelentéktelen dolgok iránt)... boldogabbnak.
Nagyon-nagyon szeretném, ha továbbra is minden így folytatódna Vele. (De természetesen nem tudom, mit hoz a jövő.) Eddig –az aktuális problémák ellenére is– minden egyes élethelyzetből végül jól jöttünk ki – remélem, hogy a hamarosan következő újabbat, a féléves együttélés utáni otthoni életet is sikerül majd optimálisan alakítanunk.


Életemről / Életünkről (az összefoglalás összefoglalása)

Nem változott: „alapvetően munkával telik”... Meló, meló és meló, heti egyszeri pihenéssel. Dóra esetében sajonos ez tényleg csak egyetlen napot jelent, ami –a ledolgozott hetek-hónapok számának növekedésével– egyre inkább csak aktív pihenéssel, egyszerűbben fogalmazva semmittevéssel telik. Korábban a(z általában közös) szabadnapjaink azért mozgalmasabbak voltak, de mostanra lejjebb esett az energiaszintünk... Nekem –’hála’ az éjszakai munkának és a napi egyszakaszos munkarendemnek– azért több időm jut magamra, és ezt ki is használom. Alig fordult még elő, hogy unatkoztam volna. A legtöbb idő a kondícióm minél jobbá tételére megy el (futás/torna/úszás), majd háztartási teendőkre (beleértve abszolút újdonságként a főzést is! J), ill. a teljes kikapcsolódásra, ami leginkább olvasást (most épp az Újszövetséget forgatom), valamint a laptopomhoz köthető mindenféle dolgot (net, filmek, zene, írás...) jelent. (Egyetlen itteni ’haverom’, Vassilis, már hazament Bulgáriába.)
Többször leírtam az első bejegyzésben, és hála az égnek ez sem változott: összességében nem vagyok elégedetlen az itteni életemmel. Persze, lehetne még (sokkal) jobb is – de abban bízok, hogy ez (is) egy lépcsőfok az afelé vezető úton. Magánéletben és szakmailag egyaránt.
Kicsit persze már könnye(bbe)n beszélek, hiszen karnyújtásnyira van a hazautazásunk, és az ilyen, már-már visszatekintő hangulatban az ember szemében a nehéz életszakaszok is hajlamosak megszépülni – de mutatja a ’józanságunkat’, valamint, hogy még ennél is jobbat szeretnénk, hogy nem tervezzük a visszajövetelt. Annyira azért nem volt jó itt; mindketten megszenvedtük; más helyeken ennél tulajdonképpen csak kevesebbet dolgozhatunk; és egyikőnk sem keresett annyit, ami elegendő mértékben növelné az esélyét annak, hogy az idő további múlásával –és így az imént emlegetett (további) szépüléssel– ebből a szempontból kellőképpen rózsásan (=visszatérést érően) tekintsünk vissza az itt eltöltött fél évre.
Majd meglátjuk...


A legfontosabb dolgok után a szokásos egyéb információk

Időjárás

http://weather.yahoo.com/Famagusta-Cyprus/CYXX0001/forecast.html?unit=c
Nem rossz, igaz? Ma is úsztam a tengerben, holnap is fogok... J Hogy a tervezett ’nyaralásunkkor’, azaz még a hónap végén is képes leszek-e erre, nem tudom, de napozni biztosan lehet majd még (emlékszek, ’06-ban még december 1-jén is feküdtem a parton...J).
Május első hetei után a héten, az egyik este kellett fölvennem először hosszú ujjú pólót (a szokásos rövidnadrághoz és a papucshoz). Hosszú nadrág idén még csak egyszer volt rajtam: amikor megérkeztünk Magyarországról. Másodjára pedig valószínűleg akkor lesz, amikor majd ismét a repülésre készülünk...
Szeptember közepén viszont világvége hangulat volt: esett az eső! Ráadásul 2 egymást követő napon is! Kétszer kb. fél órán át... És egy 3. napon is borult volt! Délután.
A lakásunk klímáját csak a napokban kapcsoltuk ki végleg – mégha olykor-olykor még mindig jól is jönne...


Nem tudom megállni, hogy ne írjak pár sort a főzésről... J

Az eddigi 2-tételes „Mit tudok főzni?” c. listám (tea, virsli) ugyanis jelentősen bővült ittlétünk alatt. Nagymamám hiányának, lelkesedésemnek és Dóra tanításának köszönhetően már olyan kulináris csodákra vagyok képes, mint rántottát készíteni (hagymával és paprikával is), tésztát főzni (akár különböző alakúakat is!), zacskós dolgokból ételeket (pl. levest vagy krumplipürét) varázsolni, kész konverv-kajákat (megfelelő hőmérsékletre) fölmelegíteni, húst sütni (hadd ne soroljam, mennyi félét...), stb. A specialitásom a gyümölcssaláta – kár, hogy az nem (/sem) mehet listára...
Úgyhogy idén ennek is (valamint az általános jólétnek) köszönhetően „nincs szó éhezésről”. A súlyom is visszaállt –az egészségemmel párhuzamosan– a szokásos hetvenegynéhány kg-ra.
Na persze mindezek ellenére rettentően várom, hogy újra otthon (l)ehessek. Semmilyen konyha nem tudott még számomra a magyar elé kerülni (pedig kipróbáltam már jó párat).


És ha már önsztárolás: egy sztori, hogy most se maradjatok „Hihetetlen Történet” nélkül

Júliusban írtam, hogy „itt nincs lopás”. Nos, elkiabáltam... Az egyik reggeli munkába induláskor a lépcsőházunk földszintjén csak a hűlt helyét találtam ajándékba kapott biciklimnek. Mivel gyalog elkéstem volna, nem teketóriáz(hat)tam, elvittem egy a parkolóhelyem mellett már hosszú napok óta lezáratlanul (és meglehetősen elhagyatottan) árválkodó másikat... Hangsúlyozom, csak –a vészhelyzet végett– kölcsön kívántam venni, nem pedig –ahogy velem tették– ellopni! Miután hazaértem délután, vissza is tettem szépen a helyére... J Használata közben ugyanakkor észrevettem, hogy a gumijában alig van levegő, ami egyre jobban megerősítette bennem az elképzelést, miszerint gazdátlan. És mivel másnap sem akartam különösképp gyalogolni, a helyzet pedig változatlan volt odalent(...), ’kölcsönvettem’ még 1 napra – de hazafelé már föl is pumpáltattam. Utána szabadanapom következett, így adtam még egy esélyt a sorsnak, hogy megakadályozza végleges egymásra találásunkat. Azonban újabb 1,5 nap múlva is ott várt – és szinte kért, hogy pattanjak föl rá... J Így lett új biciklim. J De ismét csak egy időre...
Az üzlet, ahová motorbérléskor járok, egy kicsit messze van tőlünk, így tekerni szoktam odáig, majd a járgányt otthagyni. A legutóbbi ilyen napon már az újjal érkeztem, és amikor közöltem, hogy betenném a garázsba holnapig, a tulaj nagyot nézett. „Barátom, rossz hírem van: ez lopott...” – mondta. Onnan tudta, hogy fölismerte – ugyanis az övé! Még márciusban vitték el tőle, és valóban: fölfordítottuk, az alvázba bele volt ütve a bolt neve, valamint a száma is szerepelt az „eltűntek” nyilvántartásban... A kb. 100 helyi járműkölcsönzőből tehát kifogtam éppen azt, ahonnan anno meglovasították... Kérdezte (kicsit talán gyanakvóan is), hogy honnan szereztem, én meg elmondtam neki az igazat: ellopták az enyémet, nagy lelki válságban voltam, szegény gyerek vagyok (igazából: talpraesett) => elkezdtem használni ezt, mivel hosszú ideje nem használta senki más. Erre közölte: sajnos hívnia kell a rendőrséget... Hohohohó, mondtam, álljon már meg a menet! Én nem akarom a zsernyákokat látni sem, ő örüljön, hogy visszakapta a(z egyébiránt nagyon jó) tulajdonát – adjon egy (bármilyen) másikat október végéig használatra, cserébe itthagyom valamimet (ami végül a jogsim lett), és vége a történetnek, mindenki boldog.
Így is lett. Azóta használom ezt, ami ráadásul a sziget legszebb darabja (a minőségét inkább hagyjuk...): lila színű és az van ráírva fehérrel, hogy „MILAN”. J (Ennél már csak az lenne szebb, ha piros-fekete lenne, „Újpest” felirattal – de valljuk meg, ennek azért itt nem túl nagy az esélye...)
Szóval tolvaj helyett hős lettem. Mindenkit boldoggá tettem: a tulajdonost, magamat és a biciklit is. J
És hogy –magamon kívül– mennyire nem ítélik el mások sem a (közvetlen csalódás utáni) cselekedetemet, bizonyítja, hogy amikor először tettem említést a lopásról a kollégáimnak, egyöntetű véleményük volt: „Do what everybody does: take one instead!” („Csináld azt, amit mindenki: ’szerezz’ egy másikat helyette!”) Szereztem – és nem is úgy, ahogy gondolták... J


Zárásként pedig néhány összeg – az ötcsillagot szemléltetendő:

- a minap csekkoltam ki egy cseh házaspárt, akik 3 hétig élvezték vendégszeretetünket az egyik lakosztályunkban, 9200€-ós (majd’ 2,5 millió Ft!) szállásköltség ellenében...
- nem sokkal ezelőtt a titkárságon láttam egy 1,5 hónapos(!), 7600€-ós (potom 2 milla) foglalást
- az egyik bungalónkban egy orosz család 640€/éj(!) (kb. 172.000 Ft) áron tartózkodott, 1 hetet...
- egy libanoni VIP-vendégtől (valami miniszter volt) megkaptam életem legnagyobb borravalóját néhány bőrönd minibuszig való –2 perces– lecipeléséért: 50€
- a legjobb idei napomon 87€-ót szorgoskodtam össze


Ámen.


Ha írtok, mint mindig, nagyon fogok örülni neki – a válasz viszont már majd személyesen, pár hét múlva! J

Minden jót Nektek!


Üdv.:
Csaba


ui.: fényképek –mint látjátok– sajnos továbbra sincsenek, mert nem vettem gépet; de a néhány telefonommal készültet majd megmutatom, ha találkozunk



________________________________________________________
Októberi nyereményeső!
Csak 7 kérdés és máris nyerhetsz autós DVD lejátszót, LCD TV-t vagy vezetéstechnikai tréninget!
Kössön Allianz Cascót akár 30% kedvezménnyel!

Ciprus 2009 / Május-június

Utazás

A legeslegelején kezdem: úgy volt, hogy csak Bátyám jön föl velünk a repülőtérre, aminek nem nagyon örültem persze, mert szeretem, ha ott van ’az egész Dáni utca’ az utolsó pillanatokban, de elfogadtam a lányok nem-velünk-jövős érveit. Meg is történt a szokásos elbúcsúzás otthon (amiben még ennyi után sem vagyok jó), de amikor ültünk be Attilával a kocsiba, Luca és Zsuzsi is bepattantak hátra... :-) Kitalálták, hogy meglepetésszerűen velünk jönnek majd – és sikerült nagyon jól titkolniuk. Jól esett.
Szegeden fölvettük Dórát, és egyúttal meg is ismerkedett a két család egymással. Talán a kis késésünk miatt, talán mert Udvardiék is hasonlóan érzelgősek, mint Czékmánék, az ottani búcsúzkodás (is) gyorsan és könnyen zajlott.
A reptéren még tudtunk egy jó órát -valószínűleg kb. november-december előtt utoljára- nyugodtan beszélgetni és Lucázni (ezek is jól estek), majd utunkra lettünk engedve.
Arra az útra, amely nekem már a 9., Dórának viszont csak az 1. repülése volt. Izgult persze, és szokásához híven alaposan utánaolvasott minden lehetséges (negatív) következménynek – amiből aztán természetesen nem lett semmi... :-) Sőt, kifejezetten élvezte a premiert; nem volt gond sem a le- és fölszállással, sem 11km magasan a -70C°-ban, sem a csomagokkal. Azóta már emlegette is, hogy mennyire várja a következőt...

A transzportunkkal Ayia Napáig azonban volt gond... Mint mindig, most is úgy volt megbeszélve, hogy a hotelem küld egy taxit értünk. Az eddigi 3 érkezésemkor ez 2-szer így is volt (ez nem rossz ciprusi arány), egyszer kellett csak az éjszaka közepén telefonálgatnom, de persze akkor sem aludtam a szabad ég alatt. Most sem, csak ez kicsit többe került... Azon nem lepődtem meg, hogy senki sem várt minket időben a megérkezésünkkor, de hogy bő fél órával azután sem találtunk egy Deák Csabára váró, magyarul beszélő emberen kívül senkit, az már kicsit rosszul esett... Nem volt mit tennünk, taxiba ültünk (automata váltós új Mercedes – ez itt átlagosnak számít) és saját zsebből fizettük az utunkat (65€) az előzetesen lefoglalt hotelünkig (30€/szoba/éj).
Hogy mi történt, az „Ciprus 2009” 1. Hihetetlen Története: legjobb tudomásunk szerint összesen 2, azaz kettő Budapest-Larnaka járattal érkező utasért küldtek embert a hoteljéből: az egyik Deák Csaba (és párja) volt, turista, célállomás: Paphos; a másik én voltam (és a párom), nem turista, Ayia Napa végállomással. DCs-ék hamarabb érkeztek a kijárathoz, mint mi, és -föltételezhetően izgalmuknak és a tapasztalatlanságuknak köszönhetően- elvitték a minket „Csaba - Grecian Bay” táblával váró taxit... (Hogy nem bizonyosodtak meg a részletekről, miszerint nem föltétlenül csak 1 Csaba érkezhetett a budapesti járattal - tehát a vezetéknévről; másrészről pedig, hogy melyik városban is van a hotel?!) Nekünk így csak a Deák Csabára váró magyarul beszélő fazon és autója maradt, akiről természetesen tudtuk, hogy nem a mi emberünk, hiszen ő a sziget másik végébe, Paphos-ba volt hivatott menni, és DEÁK Csabára várt. Mint utóbb ez is kiderült, DCs-éket elszállásolták a munkahelyemen, az ötcsillagos Grecian Bay-ben http://www.grecianbay.com/, a nekünk föntartott(!) szobában, majd annak rendje és módja szerint másnap kifizettették velük a szobát (a legolcsóbb 100€/fő/éj!), majd készséggel segítettek nekik az eredeti helyre, az Ayia Napától 180km-re lévő paphosi szállodába eljutni... Mit ne mondjak, nem jártak túl jól... De persze mi sem... :-( A taxiért nem kellett volna fizetnünk és aludhattunk volna legalább egy éjszakát a GB-ben is ingyen...
Szóval nem indult jól, de ezek után viszonylag sokáig kell várni a következő rosszra...

A hotelszobánk egy tágas, minden igényt kielégítő, tengerre néző apartman volt (ennyiért, itt, ilyenkor ez nagyon jó!) – kár, hogy nem azért jöttünk, hogy ezt kiélvezzük, hanem hogy minél hamarabb tovább álljunk... Volt ugyan -előzetesen, egy kollégám által- kinézve egy lakás a számunkra, de szerettünk volna minél több lehetőséget megnézni – mindezt természetesen úgy, hogy közben ketyegett az óra a hotelünkban napi 30€-val...


Lakás

A lakhelykeresést itt a következőképpen kell elképzelni: mindenfelé „FLATS/APARTMENTS TO RENT” (=lakások/apartmanok bérelhetők) plakátok vannak, rajtuk telefonszámokkal. Hogy hol, az nem sokat számít, föl kell hívni a számot és majd akkor kiderül, hogy merrefelé is van a hely és hogy mikor lehet megnézni. Általában gyorsan/azonnal – a lokáció pedig talán a legfontosabb (többnyire ez az alapja az árnak is). Ayia Napa bulizóváros (hogy milyen komoly, arra példa az ínyenceknek: épp a minap lépett föl Tiesto az egyik diszkóban...) egy nagy és sok kisebb bulizóterülettel – a nyugodt éjszakák érdekében ezeket kell elkerülni. Alig több, mint 24 óra alatt 7-8 lakást nézhettünk meg és végül egy olyan mellett döntöttünk, amit az ár-elhelyezkedés-kinézet szempontjából a legjobbnak találtunk. Ezt azóta sem bántuk meg, jó helyünk van. :-)
A végső kiválasztásnak is volt egy története (röviden: a tulaj megmutatott 3 lakást a tömbön belül, majd közölte, hogy 3 percünk van dönteni, mert ő most nagyon siet focizni), a megállapodás pedig nyugodtan lehet az idei 2. Hihetetlen Történet: döntöttünk, fizettünk (az utcán, a kocsija motorháztetőjére számolva a díjat...), viszlát. Telefonszám van, „majd” megyünk a következő havit fizetni, „tudjuk hol találjuk”, stb. Szerződés, vagy bármilyen papír természetesen semmi, a nevünket sem tudta... Az már csak hab volt a tortán, hogy amikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, Észtországra(?) asszociált, amire természetesen fölszisszentem, mire ő: „Ah, it’s the same!” (Ah, az ugyanaz!)...
Itteni otthonunk 1 ’nagy’ szobából és 1 fürdőszobából áll (olyan 35m2-re tippelném az egészet), előbbi konyha részén pulttal, szekrénnyel, hűtővel, grillezővel és vízforralóval; 2-2 ággyal és éjjeliszekrénnyel; 1 ’étkezőasztallal’ és hozzá 2 székkel; egy nagy tükörrel a falon, alatta 2 fiókkal és egy puffal; sok ablakkal (tehát van saját fényem és levegőm!), klímával, plusz terasszal (ahonnan –visszafordulva ugyan, de– lehet látni a tengert! :-)). Városi bulizajra nem tudunk panaszkodni, legfeljebb a szomszédok bohóckodnak néha. Ezen felül zajlik egy építkezés velünk szemben – ez fölébreszt minket párszor; mellette pedig nagy indiai delegáció, folyamatosan nyitott ajtóknál-ablakoknál éjszaka – miattuk meg párszor később alszunk el; de alapvetően, még egyszer kihangsúlyoznám: jó helyünk van.

Távolságok tőlünk biciklivel (amit soha, sehol nem lenne muszáj lezárni, mert itt nincs lopás - de mi -magyarokként- természetesen zárunk) => munkahelyem: bő 5 perc, Dóráé: szűk 10, tenger: 5, legolcsóbb bolt a városban: 3, mosoda: 2.

Az ár biztos mindenkit érdekel: 350€-ót fizetünk havonta mindennel együtt (víz, gáz, villany, a legfontosabb: klíma, stb.), ami helyi viszonylatban nem számít soknak. Át lehet persze számolni Ft-ra és szörnyűlködni, de ha kettőnk alapfizetéséhez viszonyítom, akkor ez annak kb. az 1/4-de. Mivel kaját mindketten kapunk a munkahelyünkön, a lakbéren fölül pedig más rendszeres kiadásunk már tényleg nincs, megmarad az alap(!)fizetésünk 3/4-de (másra). El kell ismerni, hogy az élet itt drága (1kg kenyér kb. 500Ft, 1,5liter tej kicsivel több, az 1kg-os műzlim 1500Ft körül volt átszámítva; egy valamirevaló péksüti vagy pizzaszelet nagyjából 2€, literes dobozos üdítők 1,25-től... – de még egyszer: a főételeket megkapjuk a munkahelyünkön), azonban még így is, a jelentősnek mondható borravalómat nem számítva is többet tudok majd megspórolni havonta, mint otthon tettem a mindennapos utazgatás és a nagy családi házban való egyedül élés mellett.


Munka

Egy egynapos óriástakarítás után koncentrálhattunk a következő feladatra: munkát találni Dórának. Elláttam ugyan mindenféle tanáccsal, de egyedül csinálta végig az egészet, effektíven nem segítettem neki.
A munkakeresést itt a következőképpen kell elképzelni: mindenfelé „STAFF WANTED” (=munkaerőt keresünk) plakátok vannak, rajtuk telefonszámokkal. Hogy hol, az nem mindig számít sokat, föl kell hívni a számot és majd akkor kiderül, hogy merrefelé is van a hely és mi is az konkrétan, aktuális-e még a dolog, milyen munkakörbe keresnek embert és mikor lehet velük találkozni? Ennél egy fokkal komolyabb, amikor „Mohamed megy a hegyhez” – és amit Dóra is csinált: nyomtatott magának sok-sok önéletrajzot, fogott egy Ayia Napa térképet (rajta mind a 117(!) helyi szállás-, ill. az Ő esetében: munkalehetőséggel) és a nyakába vette a várost. Bement szinte az összes valamirevaló hotelbe, megkérdezte, keresnek-e most recepcióst, és ha nemleges is volt a válasz, hagyott ott egy önéletrajzot telefonszámmal, hátha. Kb. 2 napnyi keresés után talált munkát... Visszahívták ugyanis -többek között- egy egészen jó helyről.

Azóta ott, a háromcsillagos Bella Napa Bay Hotel-ben http://www.bellanapa.com.cy/ dolgozik recepciósként és ajándékboltosként. Alapvetően a recepción van valakivel (egy helyivel) és végzi a recepciós feladatokat, de ha vevő/érdeklődő érkezik a közvetlenül mellettük lévő souvenir shop-ba, akkor ő megy be kiszolgálni. Utóbbi csak az ő felelőssége, ő nyit, zár és bánik a kasszával egyaránt. Úgy látom, hogy ha többnyire a recepción van és nem unatkoznak, jól érzi magát odabent. A legkevésbé a munkarendjét szereti, ugyanis mind a 6 munkanapján „szieszta szünettel” dolgozik: reggel 8:30-14-ig és 17-20ó-ig. Van tehát 3 szabad órája a nap közepén, de ezt a nagy meleg miatt (júniustól minimum 33 fok van nappal, de általában 35, nem ritkán 37... http://weather.yahoo.com/Famagusta-Cyprus/CYXX0001/forecast.html?unit=c, eső eddig egyszer esett – ha jól emlékszem, a 2. hetünkön, kb. 20 percig...) nem tudja hasznosan eltölteni – mégha kapott is a munkahelyétől egy biciklit a hazajárást/közlekedését segítendő. Ezen a kora délutáni szüneten az sem segít túl sokat (alapvetően viszont rengeteget)... Meg tudom érteni, mert én sem szeretnék így dolgozni; de mivel ez már csak így van, ebből kellene valahogy jobban kijönnie. A fizetése jó (rögtön ugyanannyit ígértek neki, mint amennyit én kapok!), evvel szemben a szokásos ciprusi fő-negatívumok ugyanúgy megtalálhatóak az ő munkahelyén is, mint bárhol máshol: alaposan megdolgoztatnak minket; „a helyiek gyakran hülyék”, mégis ők nézik le néha a külföldi munkaerőt; nem változatos az étel, amit adnak; stb...
Igen, ez ilyen. Ezt kell elviselni, ha itt van az ember.

A sajátomról:
miután jól kiröhögte magát mindenki a taxis kalandunkon (mentségükre szóljon, hogy végül adtak 30€-ót kárpótlásul), kaptam 3 nap haladékot a munkába állásig, ami azidőtájt (lakáskeresés, takarítás, beköltözés...) aranyat ért. Amikor az 1. napom előtt beugrottam megnézni, hogy hányra kell jönnöm másnap, a nevem mellett láttam egy „R” betűt. Kiderült, hogy a recepción számolnak velem! Ez egyrészt óriási öröm volt, hiszen ismét léptem egy nagyot a ’szakmai ranglétrán’, másrészt viszont úgy sejtettem, idén akkor nem lesz gondtalanság és borravalóhegyek a pulton kívül...
Azóta azért történt egy s más: az első hetekben valóban szinte csak a recepción voltam, de azután előbb kirúgták az éjszakai kollégát, majd jött egy régi-új ember, aki tavaly is ugyanekkor érkezett – és egyrészt velem és egy másik kollégával pótolják az éjszakaist, másrészt -mivel a portásoknak is egyre több lett a tennivalójuk- visszakerültem a ’helyemre’. Nem hinném, hogy bármi kívánnivalót hagyott volna a munkám maga után (az azóta fölvett új ember(ek)nél pl. jobb vagyok nyelvileg és nem ritkán én segítem ki őket), csak olyan ciprusosan lett megoldva ez az egész... Na és persze londínernek vettek vissza idénre, nem szólhatok egy szót sem. Mostanában hetente 3-4-szer vagyok londíner, legfeljebb egyszer recepciós, kétszer pedig éjszakai recepciós. Mondanom sem kell, ez utóbbit szeretem a legkevésbé (finoman fogalmaztam... néha egyenesen útálom! Szegeden is ez volt az egyik legnagyobb problémám a munkámmal... egyelőre azonban tűröm és nem reklamálok) – igyekszem ennek is megtalálni az előnyeit.

Mindent összevetve, mint általában: nem tudok panaszkodni. A visszailleszkedés problémamentes volt (rögtön az első napon mondogatták a kollégák bizonyos szituációkban: "Tudod, hogy kell...", "Tudod, hol van..."), és így, hogy 3 különböző poszton is szereplek, tényleg mindent megtanulok a szakmából és ez nagyon tetszik. Elég volt az a pár hét a recepción, hogy átlássam a hotel rendszerének működését és hogy bármikor nyugodtan betehessenek, mert (mostmár) meg tudom oldani (ezt is). Éjszaka ráadásul lassabban történnek a dolgok a pult mögött, nyugodtabban föl tudom dolgozni az új információkat és elraktározni a tapasztalatokat. Az egyetlen bajom, hogy a portás munka mindezek után már kicsit unalmas, mindent és mindenkit ismerek (a rendszer, a személyzet szinte semmit sem változott, ráadásul a vendégek is szinte ugyanazok, mint 2 vagy 3 éve ugyanekkor...), semmilyen kihívás nincs benne, ráadásul néha megalázónak is érzem. Ez utóbbit ugyanakkor tökéletesen (és meglehetősen gyorsan...) kompenzálják avval a kedves vendégek, hogy szépen megtömik a zsebemet... :-) Talán-talán lehet némi visszaesést érzékelni összességében, de akik eddig is ötcsillagos hotelekbe jártak és ötcsillagos borravalót adtak, azok ezt a recesszió után is megengedhetik maguknak. A városon sem látszik, hogy baj(ban) lenne – szerintem ugyanakkora a pörgés, mint a korábbi években volt, talán-talán egy kicsivel kisebb. (Egy svájci vendéget kivéve -aki már negyedjére volt Cipruson...- még senkit sem hallottam panaszkodni a „világgazdasági válságról”, de őt, amikor előadta szívszorító történetét otthoni síparadicsomaik legutóbbi téli „10%-os” visszaeséséről, egész egyszerűen kiröhögtem.)


Az életemről / Az életünkről

Ezt is a legelején kezdem: a legtöbben tudjátok, hogy amennyire bizakodó voltam, annyira sajnáltam is jönni, mert nagyon jól éreztem magam (újra) otthon. Miattatok, elsősorban. És ez nem túlzás – itt ’haverom’ rengeteg van, de barátom legfeljebb csak egy pár (ennek egyik okaként muszáj -ismét- megemlítenem a nyelvek miatti nagy(obb) távolságot; a hotelben pl. idén egyedül vagyok magyar), a CSALÁDról nem is beszélve; na és mert az az OTTHONom, és itt hiába a tenger és egy sokkal nyugodtabb és gazdagabb élet, a HAZA szürkesége pótolhatatlan... :-) Azonban úgy gondoltam, remekül össze lehet kötni a kellemest a hasznossal, azaz elmenni avval az emberrel, aki az egyik legnagyobb szerepet játszotta az otthoni jólétemben, arra a helyre, ahol életem talán 2 legmeghatározóbb évét töltöttem. (Zárójeles megjegyzés, de ezt is fontosnak tartom még egyszer tisztába tenni: ha többet kerestem volna a Dómban, nem akartam volna jönni.) Különösen úgy, hogy Dóra is kacérkodott már hasonló gondolatokkal.
Mindig arra panaszkodtam Neki otthon, hogy szerintem nem vagyunk eleget együtt, ill. hogy „rossz helyen vagyunk” (ez alatt legfőképp az ország borússágát és a ’megbecsületlenségünket’ értettem) – és úgy gondoltam, itt megoldódik mindkettő.

Nos, örömmel írhatom, hogy részben igazam lett.
Sejtettem, hogy minél többet vagyunk együtt, annál jobban vagyunk meg egymással – és ez be is bizonyosodott az elmúlt hetekben. Voltak otthon hullámvölgyeink, és talán az egyik legnagyobból repültünk ki (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), és ezek itt sem szűntek meg teljes mértékben; de ha együtt élünk, és jól, szeretetben szeretnénk együtt élni, elengedhetetlen, hogy megbeszéljük a problémáinkat (mégpedig minél hamarabb). Mindent meg lehet beszélni, ráadásul az a jó egy jól működő kapcsolatban, hogy mégcsak nem is kell egyetérteni a másikkal... :-) És ha megvan a megfelelő kommunikáció, a lényeg rendben van.
Én úgy gondolkoztam és gondolkozok, hogy ha van, akit nap mint nap szerethetek és ő is viszont szeret, szinte mindegy, hogy ezen fölül milyen életem van. Úgy értem, dolgozhatok heti 6 napot, lehetek sokszor fáradt vagy netalán éhes a rossz étel miatt, felbosszanthat sok hülye, juthat kevés időnk ’szórakozásra’, sőt: lehet gyakran honvágyam is – ha egy igazi TÁRS mellett fekszek le és kelek föl, mindez eltörpíti előbbieket.
És itt gyakran élünk így. Megérkezésünket követően az elején, közös szabadnapjainkon, kipihentebb pillanatainkban, sőt, még egy munkával töltött nap után is este összebújva, csodásan érezzük magunkat – és az ilyen pillanatok óriási elégtételek és megnyugtatnak, hogy lehetne akár minden is a legeslegnagyobb rendben.

A fönti „részben”-nek viszont az az oka, hogy egészségügyileg sajnos egyikőnk sincs a topon... (És ezt valószínűleg szintén az ittlét okozta, okozza.) Dórának is megvan a maga baja (mint az én esetemben a derekam) – és néha a tünetei komolyak. Nemrég azt mondta, hogy „több szenvedést okoz neki az ittlét, mint örömet”... Nehezen bírja a heti 6-szori munkát (különösen ilyen munkarenddel), a néhai -vélt vagy valós- lenézéseket a helyiektől és a meleget is. Sajnos nem tudja huzamosabb ideig jól érezni magát – de fontos hangsúlyoznom, hogy mindezek ellenére gyönyörűen teszi a dolgát, le a kalappal előtte. Panaszkodása ugyanakkor már az 1. munkahetén elkezdődött (és azóta többször hallottam már tőle, hogy ő ezt biztosan nem bírja ki a szezon végéig), és jóllehet nekem sokáig úgy tűnt, hogy előbb-utóbb hozzá fog szokni ehhez az élethez, gyakran nagy mélységekben van. Az eddigi beszélgetéseink alapján: "addig marad, ameddig bírja"... Én lennék a legszomorúbb, ha nem együtt mennénk haza, de természetesen többször hangsúlyoztam már Neki, hogy ha kell, akkor gondokodás nélkül álljon le az „ameddig” előtt. Az egészség mindennél fontosabb.
Összefoglalva: úgy gondolja, hogy ha heti 2 szabadnapja lenne, minden tökéletes lenne. És valószínűleg igaza van – mert a fizikális problémáinkon kívül tényleg nem látok nagyobb akadályát a szinte tökéletes együttélésünknek.

A sajátomról:
Testileg sajnos én is rosszul állok. :-( Május utolsó hetén tönkrement a derekam és azóta sem jött rendbe... Pontosabban: azóta is szenvedek vele és egyetlen napom sem telt el normálisan. A probléma alapja a szokásos, és szokás szerint a (bal) lábamban érzem a nyilallást/szúrást/bizsergést/mindent..., de annak köszönhetően, hogy már több, mint 5 hete nem múlnak a panaszaim, valamint hogy konkrétan a derekam környékén is igen komolyak a fájdalmaim, néha én is elszontyolodok... Sosem fájt még ennyire, és ami talán még fontosabb: sosem fájt még ilyen sokáig ennyire.
A bajt valószínűleg az okozta, ami már sokszor: nem sportoltam az első hetekben, azt pedig nekem mindig muszáj. A bekövetkezte után próbáltam a szokásos helyrehozós-utat járni, de sajnos nem a szokásos sebességgel javulnak a dolgok.
Jártam fizioterapeutánál, majd hála az égnek rögtön utána találtam egy csontkovácsot is, aki ’helyretett’, kaptam gyógyszereket és érzésem szerint ilyen munkatempó mellett is tudok olykor-olykor eleget pihenni – mégis csak nagyon lassan gyógyulok(?). A legrémisztőbb, hogy el is ferdültem = aszimetrikus a felsőtestem, és kicsit sántítok is... :-( Korábban sem esett mindig jól a sok álldogálás és valószínűleg nem tett jót a bőröndhurcolászás (de a 2 év alatt megerősödtem ilyen téren és kifejezetten jól bírtam) – most ezek minden nap fájdalommal járnak.
Egyelőre még bírom, de nem tudom, meddig tudom/akarom még bírni, ha nem lesz nagyobb változás...
Hétről hétre történik valami az ügyben: próbálom a legmegfelelőbb gyógymódot megtalálni, egyre több orvos véleményét hallottam, már voltam MRI-n is. (A 3. Hihetetlen Történet címe: Ciprus és az egészségügy. Az eddigi összes helyen, ahol jártam, nem töltöttem 15(!) percnél többet várakozással... A mágneses vizsgálatra 2(!) nap után kaptam időpontot. A kórházak/rendelők szinte üresek, és természetesen modernek és tiszták. Azt meg talán fölösleges is említenem, hogy magától értetődő, ha angolul kell a beteggel konzultálni.)
A pontos diagnózis egyébként porckorongsérv – ami általában konzervatív úton (pl. speciális tornagyakorlatokkal) is helyrehozható, ahogy az elmúlt sok-sok évben is küzdöttem ellene, de ha nem múlnak a fájdalmak, meg kell műteni...
Ha minimális mértékben is, de úgy érzem, tapasztalok javulást (sokat úszok és amikor tudok tornázok) – úgyhogy egyelőre nem akarok (nagyobb) kétségbe esni, hanem inkább próbálok úgy gondolkozni, hogy csak idő kérdése, hogy rendbejöjjek...

Fönti igen komoly problémák ellenére azonban vannak pillanatok, amikor JÓL érzem magam. Tudom, hogy ez igen kevés, és hogy talán ’csak’ az optimizmusom az oka – de lehet a másik oldalról is nézni: egy alapvető, szinte minden pillanatra kiható egészségügyi probléma és a teljesen bizonytalan jövő ellenére is tudom néha élvezni a pillanatokat/az életet – és ezek akkor nagyon jól esnek... (És egyben el is szomorít: hogy mennyire könnyen lehetne mindig minden ilyen jó...)
* Amikor Dórával minden OK (és szerencsére többnyire jól megvagyunk), az sokat segít mindenben. Nyugalmat ad, és én ezt szeretem talán a legjobban.
* Mindig számíthatok a tengerre, legyen szó úszásról, sétáról, napozás közbeni hallgatásról vagy csak a bámulásáról.
* Van néhány magyar nyelvű könyvem is – ezek mindig kikapcsolnak és igyekszek minél többet tanulni belőlük.
* Kevés barátom közül a legfontosabb a bolgár Vassilis, akivel még 2007-ben barátkoztunk össze. Idén magasan ő segített a legeslegtöbbet nekem/nekünk minden téren. Ő a szálloda ezermestere, így sok dolgot megjavított/kicserélt már a lakásunkban; ő volt az, aki a keresésben is közbenjárt; és bármikor kölcsönkérhetem a motorját is, ha szükségem van rá (pl. a másik városban lévő dokikhoz járni). Mindig mondja, hogy most csak visszaadja, amit anno tőlem kapott – mégha ez így is van, akkor is nemes.
* A munkámmal nincs problémám (nekem sose volt nagy bajom a heti 6 munkanappal), a borravalómmal meglehetősen jól keresek, és hát ez utóbbi az egyik legfontosabb ok, amiért itt vagyok.
* Rutinomnak és a saját lakásnak hála sokkal jobbakat eszek, mint korábban (ettől függetlenül az értem aggódó „Csabikám, nagyon sovány vagy! Már megint fogytál?!” Baráti Kört nem tudom teljes mértékben megnyugtatni, a súlyom ui. lassan az általános iskolás koromat idézi – de ezt legfőképp a betegeskedésemnek tudom be, az mindenre kihat), nincs szó éhezésről.
* Van nekem is egy biciklim (Vassilis szerezte természetesen...), ami amennyire csúnya, annyira hasznos.
* És egyáltalán: nem olyan rossz ez itt ideiglenes életnek szerintem, sőt...
Csak egészség legyen...

Életem/életünk tehát alapvetően munkával telik. A szabadnapjainkat igyekszünk összehangolni – a legutóbbin pl. autókölcsönzéses sziget-fölfedező kirándulást tartottunk (kormány a jobb oldalon, közlekedés a balon...), amiből az eddigi egyik legszebb itteni napunk kerekedett ki. Ha nincs ilyen 'nagy esemény', akkor kialusszuk magunkat, strandolunk, jókat eszünk, megnézünk egy-egy filmet a laptopomon vagy kimozdulunk este. Én a munkán kívül elsősorban rehabilitálódok, Dóra pihen. A heti hatszori munkával nem izgalmas ugyan nagyon az életünk, de én elégedett vagyok vele. (Tökéletesen elégedett lennék vele, ha mindketten jó egészségnek örvendenénk.) A célnak ugyanis megfelel: pénzt és tapasztalatokat gyűjtünk, kiderül, hogy tudunk-e hosszabb távon a másikkal élni és mindezt nem a szenvedő Magyarországon, hanem a Mediterrán tenger partján... Ráadásul az idő is gyorsan telik: a tervezett „Ciprus 2009” kb. egyharmada már el is telt. :-) Nem írtam alá semmiféle szerződést (mivel -természetesen- nem is toltak elém semmit...); úgy gondolom, a szezon végéig, azaz nagyjából novemberig fogok maradni.
Ismételném önmagam: „nem olyan rossz ez itt ideiglenes életnek...”


Közérdekű információkkal zárnám soraimat:
* Képeket azért nem tudok prezentálni, mert sajnos a fényképezőgépem tönkrement és azóta még csak bekapcsolni sem lehet. (A telefonról számítógépre való áttöltés pedig megfelelő program híján nem működik.) Sok pénzem elment orvosokra, de azt hiszem, hamarosan veszek egy újat és elkezdem nyomkodni.
* Aki még nem tudja, a telefonszámom: +35796537194. (Az otthoni nem él.) Néhány esetben előfordult, hogy küldtem valakinek sms-t (0,02€, tahát nincs 6Ft darabja, muhaha!) és az nem tudott „válasz”-szal reagálni rá. Ha esetleg ez mással is előfordulna, akkor az eddigi tapasztalatok szerint: „új üzenet”-tel kell operálni, bepötyögve a számomat.
* Mivel büszke vagyok rá, hogy mostmár van címem is, azt is leírom: Tefkrou Anthia 57, BLOCK „B”/12, 5340 Ayia Napa, Cyprus. Ide is várjuk a különböző jókívánságokat, leveleket, csomagokat és ajándékokat! :-) Bárki bármit küld, magyar kaját mindenképpen legyen szíves mellékelni! Egy rúd szalámi vagy egy kis marhapöci bárhol elfér...
* Neten (MSN, Skype) sajnos alig vagyok elérhető, többnyire ugyanis csak az éjszakai műszakokkor használom a gépemet. Persze ha nagyon akarja valaki, megbeszélhetünk egy időpontot. Írni viszont lehet bátran, mert nagyon örülök ám neki – és igyekszem meg is válaszolni (eddig evvel a levéllel szenvedtem, ezek után több időm marad a személyesekre).


Várom a reakciókat az esetleges kérdésekkel, valamint a hasonló beszámolókat mindenkitől! :-)

Vigyázzatok magatokra (én mostmár vigyázok és hamarosan felépülök)!

Üdv.:
Csaba

És a végére még egy "Hihetetlen Történet": egyik -napi szokásos- úszásom után jöttem ki a vízből, és kivel futottam össze a parton...? Dés Lászlóval! :-) Fokozza a poént, hogy alig pár hónapja még a Dóm Hotelben csekkoltam be... Mindketten nagyot néztünk. :-))) Kicsi a világ.